– A halál tényével való szembesülés arra késztet mindenkit, hogy értékelje és folyamatosan átértékelje életét, vágyait, céljait. A halállal való szembesülés hívja fel figyelmünket arra, hogy az élet értéke nem csak a test és annak vágyaiban van – írja az újpesti főrabbi az aktuális hetiszakaszunk kapcsán.
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz és mondd nekik: halott miatt ne tisztátalanítsa meg magát népe között.”
(III. M. 21/1)
Mit jelent a „ne tisztátalanítsa meg magát”? A Tóra szövege a papra (kohénre) vonatkozott. Ugyanis nem végezhetett rituális szertartást az a kohen, aki holttestet érintett vagy olyan zárt térben tartózkodott, ahol holttest volt. Hogyan kell értelmezni a mondatban ezt: a „népe között”?
A törvény csak akkor volt érvényben, ha volt más – nem papi személy –, aki foglalkozhatott a halottal és eltemette azt. Ha nem volt, még a főpapnak (vagy olyannak, aki a fogadalom tilalma alá esett) kötelessége volt a holttestet eltemetni.
Isten parancsa: „ …Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz…” Azaz a tilalom csak a fiúkra vonatkozott. Áron lányaira és a kohanita nőre nem!
Rási szerint az „asszony” hozott halált a világra azzal, hogy „És midőn látta az Asszony, hogy a fa jó táplálékul és gyönyörűsége a szemnek és kívánatos volt, hogy bölccsé tegye őket, tépett gyümölcséből és megette; adott férjének is, aki vele volt, és ő is evett.” (I. M. 3/6.) Ezért nem érvényes a tilalom Áron és a „papi rend” lányaira, hozzátartozóira: érinthettek halottat...
Midrás Vájikrá rábbá 26:6. „Azt mondta Reb Lévi: mivel Áron félte az Örökkévalót, kiérdemelte ezt örök osztályrészül neki és fiainak.” Áron, a főpap Istenfélelméhez hogyan kapcsolható a halottakkal való érintkezés tilalma?
Áron három dolgot tartott szeme előtt. Az Atyák tanításaiban olvassuk (3:1.): „Ákávjá ben Máhálálél szokta volt mondani: „Három dolgot végy tekintetbe és akkor nem fogsz bűnbe esni. Fontold meg: honnan jössz, merre mész, és azt, hogy ki előtt kell majd tetteidről számot adni: az Örökkévaló, a Királyok Királya előtt, dicsértessék a Neve.”
Olvassuk: „Ki az, ki él és nem látja a halált, menti ki lelkét a sír kezéből.” ( 89. Zsolt. 49.) „Lásd, eléd tettem a mai napon az életet és a jót, a halált és a rosszat…” (V. M. 30/15.)
Szeretjük az életet és félünk a haláltól! A halál tényével való szembesülés arra késztet mindenkit, hogy értékelje és folyamatosan átértékelje életét, vágyait, céljait. A halállal való szembesülés hívja fel figyelmünket arra, hogy az élet értéke nem csak a test és annak vágyaiban van. A „holt test” a test értéktelenségének kifejeződése. Az élet igazi értéke az emberi lélekben, a lelkesültségben van. Az, aki szem előtt tarja a „honnan jössz” és „merre tartasz” kettőségét, más módon fogja fel a halál, az elmúlás igazságát. Áron „félte az Örökkévalót”, ezzel „kiérdemelte”, hogy élete során ne kelljen szembesülnie a halálfélelemmel. Ugyanakkor nem a halál „árnyéka” késztette, hogy félje Istent és rendeletei szerint élje életét.
Egy Máramaros megyei csodarabbi története
A Máramaros megyei Szaplonca faluban a XIX. században élt egy híres haszid rabbi: Joseph Meir Weiss. Kabbalista volt, mégpedig a legnagyobbak közül való, hozzá hasonlót évszázadok óta nem látott a világ. Csodarabbi volt, akihez tolongtak az emberek, messzi földről jöttek meddő asszonyok. Tudták, hogy akire a rebe áldását adja, annak fia születik. A rabbi híre egyre nőtt! Aztán történt valami, amire nem volt magyarázat, szóbeszéd tárgya lett!
Szombat délután volt, a hívek ültek az imaházban az utolsó szombati lakomán. Bejött a samesz és a rabbi fülébe súgta: „Rebe! Reb Dovid Koffler haldoklik! A rebbét kéreti!” A rabbi otthagyott mindent és ment a beteghez. Hívei meg mentek utána!
A beteg megragadta a rabbi kezét és megcsókolta. „Rebe! Könyörgök, segítsen! Élni akarok. Férjhez kell adnom lányom! Rebbe félek! Könyörgök, segítsen, mert tudom ha akar tud segíteni!”
A rabbi a megszokott szelíd hangján ezt mondta: „Reb Dovid! Én megesküszöm a kegyelmes Isten Nagy, Szent nevére, hogy meg fogsz gyógyulni!”
Néma csend lett a szobában: ilyent még nem hallottak rabbitól! A beteg megnyugodott, elengedte a rabbi kezét. Joseph Meir Weis rabbi megfordult és ment vissza a beszamedresbe. Az utca sarkáig sem értek, amikor jött utánuk valaki a szörnyű hírrel: „Reb Koffler halott!” A rabbi nem esett zavarba, csendesen, békésen mondta:
„Burich Dájen ha Emesz! Tudtam, hogy menthetetlen. A hátralevő idő csak kínt és gyötrődést jelentett volna számára. Rettegett a haláltól! A Sulchan Aruch szerint, ha egy beteg megmentéséről van szó, az élet néhány röpke pillanatáért is megszegik a Szent szombati tilalmat! Ezért esküdtem meg neki! Pusztuljon az én túlvilági osztályrészem, az a fontos, hogy egy zsidó emberbe lelket leheltem, elvettem félelmét!"
